Volt itthon egy nagy doboznyi Otello és Izabella szőlőnk, amit A. anyukájától kaptunk úgy egy hónapja. Egyéb tárolási lehetőség híján kint fagyasztottam egy dobozban az erkélyen, a bejárati ajtó mellett, de úgy tűnik nem volt még elég hideg hozzá, mert fene egye meg,  penészes lett a teteje. Hát fel kellett használnom. Úgy döntöttem egy karácsonyi kuglóf receptet spékelek meg az Otelló egy részével, azonban maradt még úgy 1,2 kg, amivel kezdenem kellett valamit. Hát mit ad Isten, lekvárt főztem belőle. Igen ám, csak hogy a procedúra kellős közepén jártam már, mikor ráébredtem, hogy biza kevésbé sűrű "szövésű" szűrőre lenne szükségem, mint amivel rendelkezem. Így hát az én aprócska kis eszközömmel álltam neki a magtalanításnak, ami így nem kevesebb, mint fél órát vett igénybe. A legszebb az egészben, hogy - és nem hazudok - felettébb élveztem.

A képért előre is elnézést kérek, ugyanis este 8-kor készült, valljuk csak be, nem a legideálisabb fényviszonyok között. Tudjátok a blogolás kapcsán valamit nagyon megtanultam. Még pedig, hogy az élményt sokszor megöli a profizmus. És hogy hogy is értem ezt? Úgy, hogy egy ideje teljesen rákattantam, hogy a legcsodásabb képeket posztoljam a receptek mellett. Ami egészen maximalizmussá nőtte ki magát. Ha már egy részlet nem egyezett, kezdtem úgy érezni, hogy az egész kárba vész, fabatkát sem ér. Ez a fajta görcsösség aztán teljesen elvette a blog indítása kezdetén meglévő óriási örömömet. Rájöttem, hogy elkezdtem egyfajta munkaként megélni a bejegyzések készítését, ahelyett, hogy arra összpontosítottam volna, amiért ténylegesen belevágtam, hogy klassz recepteket osszak meg Veletek. Otthon készült, hazai ízeket és ételeket. Elvégre nem Michelin-csillagra gyúrok. Úgy döntöttem, annak ellenére, hogy nem mindig lesznek tökéletesek, ezeket a házi, ám valósággal teli képeket ugyanúgy megosztom Veletek, mint a jól belőtt, igényes gasztroblogra valókat.

Olyan nehéz munkanapok állnak mögöttem, hogy alig vártam a hétvégét. Rengeteg tervem volt arra vonatkozóan, majd mikor mit teszek, azonban az újabb "élet fintoraként" péntek este kiderült vasárnap valószínűleg mégis dolgoznom kell. Hát nem ugráltam örömömben, ha őszinte lehetek. A szombatom elég nyomott hangulatban indult, s úgy éreztem az ég egy adta világon semmihez nincs kedvem. Lett volna egy nagyon jó alkalom barátokkal találkozni, de annyira fáradtnak éreztem magam, hogy képtelen voltam rászánni énemet az indulásra. A.-t persze elküldtem, mert szerettem volna, ha jól érzi magát, és nem az én bús, fáradt kis képemet kell néznie az este folyamán. Szerettem volna magamban lenni. Biztosan Ti is vagytok így ezzel néha. Számomra van úgy, hogy az igazi egyedüllét adta felszabadulás nyújt végletes kikapcsolódást. Mikor csak úgy magam vagyok, a saját kis hülyeségeimmel. Egyfajta "újraindítás" ez. Mint mikor lefagy a laptomom, csak itt épp rólam van szó. Ilyenkor újra kell húznom a rendszert, hogy aztán megfelelően tudjon működni. Ezt is tettem. Az csináltam ami igazán örömmel tölt el, és boldoggá tesz. Sütöttem és főztem. Így készült az este egy karácsonyi kuglóf, egy eszméletlen finom cukormentes szőlőlekvár, és három különböző féle, saját készítésű szaloncukor. Ünnepekre hangolódván... én így szeretem. Ez a tökéletes szombat este számomra. Csendben, és nyugalomban. Magamba fordulván. Volt idő, mikor a bulikat, a barátokat, és az iszogatást preferáltam, de úgy nézem cirka 15 év ebből, éppen elég volt. S így is van rendjén. Van úgy, hogy új időszakok nyílnak az ember életében, új szokásokkal, új értékekkel, de ugyanolyan "gazdagon".

A legszebb ebben a receptben, hogy 0, azaz nulla hozzáadott cukor tartalommal bír, így akár egy GM kalácsra, akár egy GM kiflire kenve fogyasztom, mindezt teljes bűntudat nélkül teszem. Imádom!

És nézzük a hozzávalókat:

• • 1,2 kg szőlő
  • 1/4 teáskanál pektin
  • egy zománcos főzőedény
  • és egy fakanál

Csodás nem? Az hát, kivéve  a magozás rész, mert azt hiszem attól sokan frászt kapnátok. Na de, aki nagy lyukú szűrőn kezdi el átpréselni a gyümölcshúst, annak ez is sec perc, úgyhogy álljatok csak bátran neki! A szőlőszemeket egyébként úgy 8 perc alatt előfőztem, hogy a szemek megpattanjanak, és könnyebb legyen passzírozni. Utána jött a magtalanítás... mint említettem ez nálam cirka fél órába telt, felért egy komplett meditációval. (Mindeközben a sütőben karácsonyi kuglóf sült, Otellóval megpakolva.) Aztán a tisztított, mag nélküli gyümölcshús, és lé került vissza az edénybe, ami így, önmagában további fél órát rotyogott, közepes hőmérsékleten. Mikor már elég sűrűnek találtam negyed teáskanál pektin hozzáadásával kocsonyásítottam picit. Kiforrázott üvegbe zártam, és dunsztban fejre állítottam. Egyetlen üvegecske lekvár, és ekkora hűhó körülötte. :) Majd megértitek miért, ha megkóstoljátok!