Ami azt illeti a cukor és az édességek nagy ellenségeim, mégis néha szeretek velük  kedélyesen, feszengés nélkül egy asztalnál ülni. A néha bizony néha kell, hogy legyen. Nem amolyan két naponta néha, hanem havonta egyszer, de akkor felhőtlen boldogsággal. Fánk rajongásom egészen kis koromban kezdődött. Emlékszem édesanyám sokszor hozott fel Budapestre, legtöbbször állatkerti sétákra. Nagyon rajongtam a természetért és az élővilágért már akkoriban is. Kedvenc emlékképeim gyakran ezekhez a kiruccanásokhoz kapcsolódnak. Ezidőtájt még kevés fancy, külföldi gasztronómiai behatás érte az embereket, de  az első Dunkin Donuts megnyitása nagy durranásnak számított. Emlékszem a Keleti pályaudvar melletti bolt kínálatára. Az a rengeteg cukormázzal bevont, gyümölccsel- és színes csokigolyócskákkal díszített kis kerek puffancs. Belsejükben a krémes, tömény töltelék. Számomra szó szerint ellenállhatatlan kísértést jelentettek. Volt is sírás, és hiszti, ha a vonat lekésése lehetőségét számba véve mégsem vettük meg őket.

Majd Dunkin-ék kivonultak. Nem érte meg a befektetés. Évekig nem lehetett még csak hasonló színvonalú fánkokat sem kapni. Persze voltak a különböző hipermarketek kínálatában elérhető hamis látszatot keltő utánzatok, de érzésemre egyikük sem közelítette meg az elvárt, s gyermekkorban megszokott szintet.

Mikor az első fánkos újra kapukat nyitott, boldog mosoly húzódott arcomra, s alig vártam, hogy felidézhessem azokat a csodás múltba veszett pillanatokat. Nem köteleződtem el egyik "márka" mellett sem. Két igazán jó fánkost ismerek Budapesten, több bolttal is rendelkeznek a városban. Bármelyikbe szívesen betérek, itt is - ott is megtalálom a számomra igazán ízletes falatokat.